Erdő-mezőszerte mindenki örült a nyárnak, csak Oktondi, a fiatal teknősbéka sétált sírva a tó partján.
A gyík megkérdezte tőle: – Miért sírsz, teknősbéka?
– Jaj, nézd csak, milyen szerencsétlen vagyok! Itt van ez a teknő a hátamon, és mégsem tudom levenni, ha majd ki akarom mosni az ingemet!
– Ez bizony baj -, lepődött meg a gyík, és mindjárt szolgálatkészen bebújt ő is a teknő alá, hogy segítsen leemelni, de hiába.
– Kérd meg a békákat – tanácsolta.
– Azok sokan vannak, talán többre mennek.

Oktondi sírva ment oda a tóparti békákhoz, akik mindjárt nekiestek a teknőnek, ugráltak, erőlködtek, hogy még a szemük is kidülledt, de a teknő nem mozdult el Oktondi hátáról.
Sajnáljuk, – mondták. – Kérd meg a gólyákat, azok hatalmasabbak nálunk! A teknősbéka kiballagott a rétre, ahol a hosszúlábú gólyákat látta álldogálni.
– Segítsetek rajtam, szépen kérlek, mert nem tudom levenni a hátamról a teknőmet, ha ki akarom mosni az ingecskémet!
A gólyák nagyon megsajnálták. Erős, hosszú csőrükkel belekapaszkodtak a teknő szélébe és felemelték. Igenám! – de vele együtt felemelték a teknősbékát is. Ott kalimpált szegény a levegőben.
– Tudod mit? – mondta a legöregebb gólya. – Keresd fel az erdőben Harkály doktort. Az meggyógyítja kemény csőrével a fákat. Hátha rajtad is tud segíteni?
Oktondi szót fogadott, de bizony Harkály doktor is hiába kopácsolta a kemény teknőt.
– Nem tudomány kell ide, hanem ravaszság! – mondta, amikor látta, hogy a teknősbékának csak úgy záporoznak a könnyei bánatában. – Tovább küldelek hát a rókához, aki legravaszabb az állatok között. Ő majd biztosan kitalál valami furfangosat!
És Oktondi ment a rókalyukhoz szerencsét próbálni. Hanem a teknő olyan erősen odanőtt a hátához, hogy a ravaszdi is csak a fejét csóválgatta:
– Nem segíthet ezen semmiféle furfang, csakis a medve nagy ereje. Annak van a legnagyobb mancsa. Kérd meg, hogy üsse le a teknőt a hátadról!
Elballagott hát a kis teknősbéka a medvebarlanghoz és bekopogtatott.
– Nincs itthon senki! – csicsergett rá egy tarka madár a barlang tetejéről. – Elment a medve málnázni!
Oktondi erre olyan keserves sírásra fakadt, hogy az állatok mind összeszaladtak az erdőből megnézni, mi történhetett.
– Borzasztó! – zokogott a teknősbéka. – Senki sem tudja levenni a hátamról a teknőmet, hogy vasárnapra kimoshassam benne az ingecskémet!
A nagyszemű őzek, kajlafülű nyuszik, rókák, madarak mind körülvették, és megszeppenve várták, hogy most mi lesz, amikor egy szemfüles mókus elkiáltotta magát a fa tetején:
– Ó te Oktondi! Hiszen neked nincs is inged!
Az állatok meghökkenve kapták fel a fejüket. Egy pillanatra még a teknősbéka is felhagyott a sírással.
Aztán hirtelen mind úgy elkezdtek nevetni, hogy az oldalukat fogták, és az öreg nyúl legurult a domboldalon.
Nevetett a hazatérő medve is, és a nagy kacagásra előjött rejtekéből az erdő tündére.
Tenyerére vette a megszeppent kis teknősbékát:
– Ne búsulj, Oktondi! Ez a teknő nem mosásra való. Menj, viseld türelmesen, mert ez majd megvéd téged az ellenségeidtől.
És Oktondi, a buta kis teknősbéka visszament szépen a tó partjára, ahol még most is hordozza hátán a teknőjét.
Már nem zúgólódik miatta, és inget sem akar mosni benne, mert tudja, hogy ez az ő védelmezője a teknősbéka-élet sok-sok viszontagságában.