A legkülönlegesebb hely

Egyszer, egy napsütéses tavaszi napon egy messzi városban élő egér úgy döntött, felszámolja a régi életét, és átköltözik Dunaharasztiba. Sok jót hallott már a településről, felkerekedett hát, batyuba kötötte minden holmiját, és beállított a rokonokhoz.

„Keressétek meg nekem a város legkülönlegesebb helyét, mert csak oda vagyok hajlandó beköltözni, sehova máshova!” – mondta, miközben nagyot dobbantott a lábával.

Ajjaj, bajban voltak a haraszti egérkék, hiszen ez a városi rokon igencsak fennhordta az orrát. Eddig úri dolga volt, és most sem akarta kevesebbel beérni. Na de mégis hol van Dunaharaszti legkülönlegesebb helye?

„Áll a város központjában egy szép, díszes épület, a Granárium, vagy ahogy néhányan emlegetik, a Laffert Kúria. Olyan, mint egy igazi kastély, próbáljuk meg ott!”- hozták meg végül a döntést.

A messziről jött egér be is költözött a Granárium padlására. Eltöltött ott egy napot, kettőt, hanem a harmadikon nagyot sóhajtott: „Olyan szép itt, olyan tágas…kicsit talán túlságosan is. Ilyen hatalmas padláson elveszik egy magamfajta kisegér! Találjatok egy nekem valóbb helyet!”

Összeszaladtak egyből a rokonok, gondolkodtak, főtt a fejük, hogy akkor most hova is vihetnék a válogatós családtagot. Megvan! Van egy csodás, hívogató épület innen nem messze, ahonnan mindig isteni illat száll ki, és jönnek-mennek az emberek – a cukrászda biztosan nem lesz unalmas!

Így történt, hogy a messziről jött egér beköltözött a cukrászda padlására. Eltelt egy nap, eltelt kettő, hanem a harmadikon megint panaszkodni kezdett: „Egy percig sem bírom itt tovább! Micsoda gyötrelem, hogy csak az orrocskám érezheti a sütemények finom, édes illatát, de nem hagynak elcsenni egyetlen morzsát sem!”

Lubowsky Regina

Tény és való, hogy rágcsálókat nem tűrnek meg a sütemények közelében, kénytelenek voltak hát, újabb helyet keresni a morgolódó rokonnak.

„Szóval legyen az új otthon kellemes, tágas, ahol nagy a jövés-menés, és még véletlenül sem gyötri az embert (és az egeret) az édesség utáni vágy?” – morfondírozott egy haraszti egérke. „Már tudom is! Gyertek velem!”

Fogták a messziről jött egér minden cókmókját, és meg sem álltak a városi sportcsarnok hatalmas épületéig! Éppen edzettek a haraszti kosarasok, a hétvégén pedig teremfoci-bajnokságra készültek, joggal bízhattak abban, hogy itt nem fog unatkozni a padlástér új egérlakója.

Bizony nem is unatkozott egy napig… kettőig! A harmadik estén aztán, amint véget értek a mérkőzések, máris hívta a haraszti rokonokat. „Bírom én az izgalmakat, igaz, de ez már azért több a soknál! Úgy szurkoltam, hogy elkiabáltam a hangom, a füleimben még éjjel is hallom a labda pattogását. Nem is tudom, mi lenne a gyógyír ekkora izgalmak után!”

Gyógyír? Nagyszerű! Már jött is az isteni szikra, hogy hova költöztessék ezúttal a megfáradt egérkét!

Irány az orvosi rendelő padlása! Hiszen oda is sok ember jár, de senki nem hangoskodik, izgalmak is vannak, süteményillat viszont szinte sosem! A haraszti cincogók nagyon bíztak benne, hogy ezúttal megtalálták a város legkülönlegesebb helyét, ami megfelel majd a messziről jött egér kényes ízlésének. Mit gondoltok, tetszett neki?

Természetesen nem! Amint letelt a három nap, már jöttek is a panaszok: „Csend van, és nyugalom, az igaz. De akkora itt a tisztaság, hogy lépni is alig merek, és mindenki csak panaszkodik! Csak egyszer mondana olyat valaki, hogy „Doktornő, én jól vagyok!” Vigyetek egy békésebb helyre, hadd találjak végre otthonra!”

Nemigen volt már ötletük a haraszti egereknek, de ekkor a rokon saját maga rukkolt elő egy javaslattal: „Láttam a Fő úton egy csodaszép épületet, égig érő toronnyal, árnyas fákkal szegélyezve. Oda akarok költözni!”

Így aztán a messziről jött egér fogta minden holmiját, és beköltözött a katolikus templom karcsú tornyába. Itt azonban csakhamar ráébredt, hogy ekkora magasságban elviselhetetlen tériszony gyötri, ezért népes családja áttelepítette őt a református templomba, és hogy egy se maradjon ki, a Rákóczi ligeti templom padlását is kipróbálta pár nap erejéig. Egy darabig igazán jól érezte magát a kisegér, napközben hallgatta a szentmiséket, figyelte az embereket, este nagyokat aludt, és már-már úgy tűnt, megtalálta az új otthonát, amikor egyik napról a másikra zavarni kezdte a harang csengő-bongó hangja.

„Tudjátok, hogy nem szoktam én kényeskedni– magyarázta panaszosan a haraszti rokonoknak – de eddig bírtam, nem tovább! Pedig olyan hangulatos kis helyem lenne itt, de hogy tudnék egy jót szundikálni ebéd után, ha a harang egyfolytában megkondul? Mit gondoltok, nem lehetne valahogy megszabadulni tőle?” – nézett kérdőn a többiekre.

A harangot persze nem lehetett eltávolítani egyik templomból sem, kénytelenek voltak inkább a messziről jött egeret elszállásolni maguknál. Csakhogy a haraszti egerek is rengetegen voltak, nem sok szabad hely jutott a vendégnek, ezért egyre sürgetőbbé vált, hogy végre rátaláljanak a város legkülönlegesebb helyére, ami megfelelne az új lakónak is.

Akkoriban sokan láthattak egeret a házuk környékén mászkálni, mert bizony százával kerekedtek fel, hogy szemügyre vegyék valamennyi ház padlását szerte a városban. Vajon melyik bizonyul a legkülönlegesebbnek?

Egyik hét telt el a másik után. Az otthonkereső hadjárat sokáig nem vezetett eredményre, de amikor már majdnem feladták, a város legkisebb egérkéjének fülét megütötte egy kedves hang:

„Ó, hát megjöttél, csillagom?”

„De örülök neked, drága kis bogaram!”

„Mucikám, gyere, játsszunk valamit!”

„Mondjak egy mesét, kis tündéreim?”

Hegyezni kezdte a fülét a legkisebb egérke. Vajon miféle hely lehet ez, ahová csillagok, kis bogarak, mucikák és tündérkék járnak? Hol várják ekkora szeretettel az érkezőket, hol lehet egész nap játszani, bőségesen reggelizni, szaladgálni, mesét olvasni?

Bizony az óvodában!

A haraszti egérke egy percig sem tétovázott, szaladt a messziről jött egérhez, vitte a jó hírt, hogy micsoda csodahelyre bukkant. Még aznap be is költözött a rokon a legkisebb haraszti óvoda padlására. Kipakolt, elrendezgette a holmiját, és jó alaposan körbenézett.

Aztán teltek-múltak a napok. A haraszti egércsaládok minden pillanatban várták, hogy felbukkan náluk a városi egér valamilyen újabb panasszal vagy kifogással, de ezúttal semmi efféle nem történt.

A messziről jött egér már egyáltalán nem panaszkodott. Jól érezte magát az óvodában: habár ő maga csak ritkán mutatkozott, ennyi kisgyerek mellett sosem unatkozott. Nézte, ahogy játszanak, csúszdáznak, fociznak az udvaron, hallgatta az óvónénik meséit, nagyokat szundított ebéd után, amikor a gyerekek is aludtak, sőt, időnként még pár morzsa is jutott neki a reggeli kakaós kalácsból.

Hamarosan híre ment, hogy megtalálta a város legkülönlegesebb helyét, ahová tündérek járnak, és ahol tündérek is várják őket. Mire eljött az ősz, Dunaharaszti minden óvodájának és iskolájának padlását benépesítették a kíváncsi kisegerek.

Ha jól figyelsz, és tudsz nagyon-nagyon csendben lenni, egy szép napon talán te is megpillantod őket!

Mesélő

Lubowsky Regina

Dunaharasztira még gyerekként költöztünk, az általános iskola felső tagozatától kezdve itt élek. A gimnáziumi éveimet a Baktay Ervin Gimnáziumban töltöttem, majd bár sokáig Budapestre jártam tanulni és dolgozni, mindig ide tértem vissza. 2018 óta a munkám is Dunaharasztihoz köt, így még inkább a mindennapjaim része lett a város. A Terembura Társulattal való kapcsolatom révén sokan megismertek, rengeteg helyi ismerősöm van, és szívesen töltöm itt a szabadidőmet is, igyekszem részt venni a városi eseményeken.

Szerző

Tihany-Hódi Kata

Tihany-Hódi Kata vagyok, pedagógus, szakfordító és meseterapeuta.

Már 7 éve itt, Dunaharasztiban van a férjemmel közös otthonom, ahol három gyereket és egy Villám nevű tacsit nevelünk, több-kevesebb sikerrel.

Már eddig is sokat adott nekem ez a város. Ideköt az ovi és az iskola, ahol nem csak a gyerekeimet tudhatom jó kezek között, de ahol évek óta én is dolgozom meseterapeutaként. Az elmúlt években belaktuk Dunaharasztit: van kedvenc fagyizónk, sétaútvonalunk, kisboltunk és horgászhelyünk. Sőt, jó ideje a DMTK-kék lett a kedvenc színünk is!

A legkiválóbb szomszédokat, barátokat ismertük itt meg, és egy ilyen közösségben örömmel valljuk magunkat mi is harasztiaknak!

Illusztráció

Tóth-Wágner Flóra

Tóth-Wágner Flóra vagyok, tősgyökeres haraszti, "sváb lány", aki nagyon szeret rajzolni, festeni - alkotni. 2018-ban végeztem a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti karán, diplomamunkám versillusztráció volt. Azóta főképpen grafikusi, dekoros és fotós munkáim vannak, fotográfus férjemmel együtt vállalkozók vagyunk, a --Diólevél dekor fotó & film- megálmodói.

Vállalkozásunk nevét az alsófalusi házunk kertjében álló többszáz éves diófa adta, "aki" sok történetet mesélhetne a múltból és "aki" nap mint nap inspirációt ad nekem.

Fontosak számomra a hagyományok, a kultúra, korábban a Dunaharaszti Sváb tájház rendezvényszervezőjeként tevékenykedtem. Gyakran illusztrációimba is bele csempészem az őseim motívumait, a régies stílust. Nagyon kedvelem a vintage dolgokat, az ódon tárgyakat.Alkotói világomra az akvarelles, vonalrajzos stílus, az organikus motívumok, növények, állatok, valamint az absztrakt foltok jellemzőek.

Illusztrációk a meséhez