Amit most elmesélek, az régen, nagyon régen történt. Abban a régi időben egy messzi országban élt egy szegény házaspár, Heimann Jakab bácsi és Mídi néni, akiknek nyolc gyerekük volt, csupa kíváncsi, bogárszemű gyerek, akik folyton ide-oda szaladgáltak. Mídi néni egész álló nap őket kereste. Az egyik a szénaboglyában bújt el, a másik odakint futkosott a réten, a harmadik a disznók körül ugrándozott, a negyedik a pincében bujdosott, ki tudja, merre jártak.
– Szepala, Hancala, Francala, Jokala, Tandala, Nanala, Liszala – kiabált este Mídi néni, mikor már a Hajnalcsillag is fent ragyogott az égen, és az Éjasszony széttárta a karját. – Gyertek be, ideje lefeküdni, mert holnap reggel vége az éjszakának! Jön az Égapó, megáztok, megfáztok!
De hiába hívogatta őket, csak nem akartak előkerülni.
– Ugyan hol bujkálnak ezek a gyerekek? – mérgelődött.
Nagy nehezen aztán előkerültek. Öreg este volt már, mire mindegyiküket ágyba tudta dugni, pedig másnap korán kellett kelniük, hosszú útra indultak, egy másik országba, ahol új életet kezdhetnek. Úgy mondták, abban az országban földet, jószágot kapnak, lesz mit enni-inni, bőségben élhetnek majd.
Csak egy gyerekük nem futkosott, egy szőke, szelíd, álmodozó kislány, akit Julinak hívtak. Juli a legszívesebben egy fa ágán üldögélt, és az égen futkosó felhőket figyelte, vagy egy csendes zugban, a kemence mellett szőtte képzeletbeli meséit törpékről és királylányokról.
És éppen ez a Juli okozta a legnagyobb bajt, el is mesélem, hogyan.
Mídi néni már kora hajnalban talpon volt, sürgött, forgott, hogy a hosszú útra mindent előkészítsen. Ládákba pakolta minden ruhájukat, a dunyhákat, paplanokat, egy szép, tulipános ládába a párnákat. Vászonkendőbe csomagolta a kenyeret, edényekbe az úti elemózsiát, zsírt, túrót, maradék lisztből még lovacska formájú, cukros preckedlit is csomagolt, amit az útra sütött. A gyerekeket jól felöltöztette, a lányokra kendőt, harisnyát adott, a fiúkra kiskabátot. Jakab bácsi felpakolta a ládákat a szekérre, amit utolsó guldenukból vettek, csettintett a lónak, és elindultak.
Hosszú volt az út, több napig is eltartott, a gyerekek annyira elfáradtak, hogy aludtak még akkor is, amikor egy folyóparti városba, Ulmba értek. Ott hajó várta őket, amin fekete-fehér zászló lengett. Itt aztán minden holmijukat, ládájukat át kellett pakolni. Késő este lett, mire vízre szálltak, és elindult velük a hajó a Dunán. Az ám, csakhogy Mídi néni akkor megszámolta a gyerekeket.
– Szepala, Hancala, Francala, Jokala, Tandala az öt. Nanala, Liszala, az hét. De hol a nyolcadik?
Juli, a szelíd, álmodozó, szőke Juli eltűnt! Nagy volt Mídi néni ijedtsége. Mindent felforgatott, még a dunyhák alá is benézett, de Julit nem találta sehol. Hol lehet ez a lány? Talán Ulmban hagyták véletlenül? Mit fog magával kezdeni a városban, idegenek között? Csakhogy hiába rimánkodott a hajóskapitánynak, hogy forduljanak vissza.
– Ez a hajó nem tud visszafordulni – csóválta a fejét a kapitány. – Csak lefelé tud úszni, az áramlattal.
Mídi néni leroskadt a tulipános láda mellé, amibe a párnákat pakolta, és elsírta magát. Akkor a tulipános ládából valaki halkan kiszólt:
– Miért sírsz édesanyám?
Mídi néni felemelte a láda fedelét, hát ott kuporgott benne a kislánya, Juli.
– Elaludtam, és egy szép, zöld rétről álmodtam – újságolta, és kidörgölte az álmot a szeméből. Mídi néni pedig felkapta, és örömében megpörgette a levegőben.
– Csakhogy előkerültél!
Akkora már mind a hét gyerek körülöttük ugrándozott. Mídi néni megágyazott maguknak a ládák és zsákok tetején, és míg a hajó lefelé úszott a vízen, nézték a csillagos eget.
– Látjátok, az ott a Kotlóstyúk – mutatott egy fényes csillagot odafent, ami köré sok kisebb csillag gyűlt. – Ő is vigyáz a kiscsibéire, ahogy én rátok.
Hosszú volt az út a Dunán, hetekig is eltartott. Még a lovacska formájú preckedli is mind elfogyott. Mikor végre megérkeztek az új, idegen országba, és kikötött a hajó, Juli csodálkozva körülnézett. Mocsaras, kihalt tájon találták magukat. Bizony nem így képzelte az új otthonukat. Éppen kezdett volna elszontyolodni, mikor a távolban meglátott egy szép, zöld rétet.
– Arra menjünk, édesapám! – kiáltotta, Jakab bácsi pedig bólintott, fogták a cókmókjukat, és arra indultak, amerre Juli mutatta.
A réten olyan magasra nőtt fű, hogy a gyerekek egészen eltűntek benne, csak a kacagásuk hallatszott ki belőle, ahogy kergetőztek. Juli persze most is álmodozott: úgy képzelte, egy nagy, zöld tengeren vannak, abban úszkálnak, mint apró halak. Jakab bácsi megállt ott, ahol három fa vetett rájuk hűs árnyékot.
– Ide építjük a házunkat. Itt szép zöldek a fák – mondta, és Mídi néni is bólintott.
– Akkor legyen az utca neve Zöldfa utca! – nevetett Juli.
Sok év telt el aztán. Földből, agyagból építették meg a házat, a teteje abból a fából volt, amiből a hajó épült, amivel a Dunán úsztak. Sok ház épült aztán még a házuk mellett, és úgy lett, ahogy Juli mondta: Zöldfa utcának nevezték el az utcájukat.
A gyerekek megnőttek, sokan születtek, sokan meghaltak a faluban azóta. Ott, ahol azelőtt a zöld rét volt a magas fűvel, most a régi temető áll. Talán te is kergetőztél már a sírkövek mellett, talán el is bújtál az egyik fa földig érő ágai alatt, ahogy azelőtt Juli és bogárszemű testvérei.
A tulipános láda, amiben Juli egyszer elbújt, ma is őrzi azoknak az emlékét, akik egyszer, nagyon régen elindultak egy messzi országba, hogy új otthonra találjanak. Kicsiny mása az országot járja, talán egyszer oda is eljut, ahol te élsz.
