Mozdulatlanul lapultam a bokrok alatt. Képzelhetitek: nyári forróság, nádas, szúnyograjok. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. De kitartottam. Mert egy indián… Ugye tudjátok? Az indián mindent kibír. A kínzást is. Mit neki hát néhány millió szúnyog? Az ugyan egy kicsit megtépázta az idegeimet, amikor éppen előttem, karnyújtásnyira áttekergett a nád között egy vízisikló. Egy pillanatra rám nézett azokkal a félelmetes, kegyetlen szemeivel, majd rám öltötte villás nyelvét, aztán uzsgyi, eltűnt a mocsárban.
A távolból, a nem is oly távolból füstoszlop emelkedett a magasba. Egy wigwam csúcsát is látni véltem, és a parton, a nád között indián jelekkel összepingált kenu feküdt a fövenyen. Dakoták, gondoltam, ez csak a dakota nagytábor lehet. Visszahúzódtam. Az öcsém, a kissé pufók Barnabás valamivel hátrébb várt rám. Izgatott képet vágott, amikor hirtelen megjelentem mellette.
– Apunak igaza volt – mondtam a kistesómnak. – Itt tényleg indiánok tanyáznak.
– De hogyan kerültek ide? – kérdezte Barni ijedten.
– Honnan tudjam? Mindenesetre én belopódzok a táborukba, és elkötök egy musztángot – jelentettem ki nagy hangon.
– Megőrültél? És mi lesz, ha elkapnak és megskalpolnak? Mit mondok anyuéknak?
– Nem érdekel – húztam ki magam. – Uff, beszéltem!
– És én mit csináljak addig? – kérdezte sírós hangon Barni. – nagyon csípnek a szúnyogok, és egy csomó óriáshangyát is láttam.
– Ha van merszed, velem jössz, és harcosként viselkedsz. Fiúként érkezel, és férfiként távozol – mondtam határozottan.
Tegnap fejeztem be a Winnetou első részét, onnan szedtem a tudásomat. Néhány részletet Barninak is felolvastam, mert ő, amilyen kicsi, még olvasni sem tud. Az ősszel megy iskolába, én meg most jártam ki a negyediket, mindjárt felsős leszek!
Barni elgondolkodott a hallottakon, majd a combjára csapott, szétkenve egy szúnyogot.
– Az tuti, hogy én nem maradok itt egyedül. Inkább a hősi halál a kínzócölöpön!
– Jól meggondoltad?
– Persze.
– Helyes!
Azzal elkezdtem megtenni az előkészületeket. Kócos szőke hajamat egy fekete, anyutól lenyúlt pánttal fogtam össze, és egy, idefelé talált szarkatollat tűztem bele. A pólómra apám övét csatoltam, abba pedig a műanyag tomahawkom került, amit a haraszti búcsúban vett apu a múlt évben.
Barni nem volt ilyen szerencsés, neki nem volt se szarkatolla, se hajpántja, de öve igen, igaz női, az anyué, abba pedig egy remek műanyag tőrt tűzött, amit igazából az apu régi kacatjai között találtunk.
– Az én nevem Száguldó Szarvas, jegyezd meg kicsi utim! – mondtam, és kidüllesztettem a mellkasomat.
– Mitid vagyok én neked? – értetlenkedett Barni.
– A kis indián fiúkat hívják utinak, akiket még nem avattak férfivá – magyaráztam. Ez a Sós sziklák völgyében van, majd elolvasom neked, oké?
Barni duzzogva bólintott, elég nehezen viselte, hogy még nem tud olvasni.
– Én meg… Én meg… Üvöltő… Farkas leszek, oksi?
– Nem, az utiknak még nincs nevük! Majd, ha kiálltad a próbát, és épp bőrrel visszatértünk, választhatsz nevet.
– Akkor én nem is megyek – adta a durcásat Barni. – Én Üvöltő Farkas vagyok, punktum!
– Tőlem – sóhajtottam nagyot. – Csak induljunk már!
Egy kicsit osontunk a nád közötti ösvényen, aztán egy bokor alatt meglapulva elénk tárult a tábor. És igen! Volt ott három remek indián sátor, telipingálva varázslatos jelekkel, meg egy jókora tábortűz, ami felett egy bogrács lógott, két indiánlány kavargatta a benne lévő valamit. A parton indián harcosok beszélgettek a kenuk körül, éppen négyet számoltam össze. Néhányan éppen a Dunában pancsoltak. Ezt furcsállottam, anyu sosem engedett a Duna vizébe, félt a bőrfertőzésektől.
A parton állóknak valóban rezes volt a bőrük, vagy csak jól lesültek a nyári napon. Kettő bőrnadrágot viselt, a másik kettő csak ágyékkötőt, a felsőtestük csupasz volt, az arcuk kifestve, a hajukba tollat fontak. Kicsit csalódtam, mert egyikük se tűnt olyan izmosnak, mint a tévében Winnetou…
…Akkor hirtelen a levegőbe emelkedtem, és velem Barni is, ő vinnyogott, lehet én is, de erre nem emlékszem, az ötödik indián volt, a leghatalmasabb harcos, ez tényleg piszok erős lehetett, mert elbírt egy kézzel engem, a másik kezével meg a pufi öcsémet.
– Nézzétek kiket fogtam – kiáltotta a többieknek ékes magyarsággal, de bevallom, akkor ezen nem ütköztem meg. – Két lókötő feketelábút!
A négy harcos előbb meglepődött, aztán kiáltozva rohant hozzánk, s körülugráltak bennünket, az egyik a tollas dárdáját, egy az íját, kettő meg a tomahawkját lóbálta, és hangosan vijjogtak, meg hujjogtak.
– A lovainkra fáj a fogatok, vagy az asszonyainkra?
– Kínzócölöphöz velük, de azonnal! Uff!
– A nagyobbik skalpja az enyém! Hau!
Mit mondjak, eléggé berezeltem, de nem mutattam, legalábbis remélem. Barni viszont bömbölni kezdett.
– Bolondok vagytok! – kiáltott akkor a férfiakra az egyik asszony a bogrács mellől, és fakanállal a kezében ugrott közénk. – Halálra rémítitek ezt a két gyereket! Azonnal tedd le őket, Ervin!
Az Ervinnek nevezett harcos erre mindkettőnket elengedett, és nagyot puffanva leestünk a fűbe. Én azonnal felpattantam, és kirántottam a tomahawkomat. A harcosok igen jót mulattak ezen, s közben még többen gyülekeztek körénk. Néhány korombéli fiú és kislány is, meg felnőttek, a törzs legalább tizenkét főt számlált. Érdeklődve megbámultak, némelyek megtapogatták a hajunk-arcunk, és egymásnak mutogattak, nevetgéltek rajtunk.
– Hollóhaj, mikor tanulod már meg, hogy engem nem Baktay Ervinnek, hanem Heverő Bölénynek hívnak?
A Hollóhajnak nevezett asszony, akit megjegyzem, igen szépnek találtam, megvonta a vállát, és visszament a bográcshoz.
– Heverő Bölény, inkább hevertél volna tovább, te Nagy Szellem verése, te!
A többi indián ezen nevetni kezdett, és egyáltalán nem tűntek félelmetesnek. Barni is abbahagyta a sírást.
– Mit kerestek mifelénk, kölykök? – bökött a mellemre egy elég csenevész harcos. – Feketelábak vagytok ugye, nem tévedtem?
Rájöttem, ezek komolyan veszik a játékot, hát bólintottam.
– Apám, Éles Szem, a feketelábúak nagyfőnöke látta meg tegnap tábortüzetek füstjét, ti óvatlan fajankók! Már akkor mondta, csak dakoták lehettek, azoknál ügyetlenebb népség nem terem a prérin. Minket, a legifjabbak küldött, hogy kössük el legjobb musztángjaitokat! Mert arra sem vagytok méltók, hogy az Ifjú Farkasainkat küldje, ti gyáva nyulak!
– Hinnye, ezek tényleg kínzócölöphöz akarnak kötöződni – csapott a combjára elképedve egy harmadik, pókhasú harcos, akinek a karizmai szóra sem voltak érdemesek.
– Bizony, felvágták a nyelvét a kiskölöknek! – bólogatott a csenevész.
Akkor megláttam egy gyönyörű, kék szemű, szőke hajú kislányt, velem egyidős lehetett. Mosolyogva nézett, és láttam a szemén, a kedvét leli bennem. Azt hiszem talpig vörösödtem, s a szandálomat kezdtem bámulni.
– Nos, kiskomáim, elszívjuk a békepipát? – csapott a hátamra kedélyesen Ervin, azaz Heverő Bölény.
Én kissé köhögni kezdtem eme paskolástól, de bólogattam.
– Akkor gyertek, üljük körül a tüzet, s a békekötés után egyétek meg velünk ezt a finom pemmikánt, amit Hollóhaj főzött nekünk. Szarvashúsból készült, hajnalban ejtettem el.
Akkor mindannyian letelepedtünk a tűz köré, és mit ad a nagy Manitu, a szőke leányka éppen mellém telepedett. Heverő Bölény előhozta a sátrából a pipáját, jó hosszú volt, a szárára indián jeleket festettek, a fejéről pedig tollak lógtak alá. Megtömködte dohánnyal, meggyújtotta a tűzről egy nádszállal, aztán szívott belőle hármat, mormogott valamit az ég felé, majd továbbadta. Mindenki beleszívott a pipába, én egy kissé izgultam, milyen lesz, és bátran megszívtam, amint hozzám ért a körben. Kaparta a torkom, köhögtem. Barni ugyanígy járt.
A szertartást követően a főnök felállt, és mindkét kezét az égnek emelte.
– Manitu, Nagy Szellem, köszönjük neked, hogy az utunkba küldted ezt a két ifjú feketeláb harcost. Ugyan fiatalok még, de bátrak, mint a medve, s ugyan szertelenek, mint a pónicsikóink, de mégis, elnyerték szeretetünket. Legyél velünk, ó, Manitu, s ne engedd, hogy népeink egymás ellen harcoljanak. A dakoták és a feketlábúak mindig is testvérek voltak!
A többiek morogtak erre valamit, nem nagyon értettem mit, de nem is kellett.
Végre kaptunk egy-egy fatálat, s finom kenyeret, aminek a címkéjén meglepetten láttam, hogy a helyi pékségben sütötték, mi a fene, gondoltam, hát még az indiánok is onnan szerzik be a harapnivalót? A pemmikán valójában gulyáslevesre hajazott, és igen finoman volt elkészítve. Barni és én is belakmároztunk belőle.
A kislány beszédbe elegyedett velem, és elhatároztuk, ebéd után elvisszük a kenut egy körre. Kiderült, Hajnali Szellőnek hívják. Micsoda gyönyörű név, gondoltam. Igazán illik hozzád, bókoltam neki, mire ő is fülig pirult. Merthogy én is, amikor ezt mondtam.
Nagyszerűen telt a délután. A csenevész harcosról, akit Sánta Rókának hívtak egyébként, kiderült, remek horgász, s megtanított keszegezni. A pókhasú pedig, Lusta Medve, meglepően jól bánt az íjjal. Közben lopva körbe kémleltem a táborban, csodálkozva láttam, egyetlen musztáng, de még csak póni sem legelészik a közelben. Csóró dakoták, sajnáltam meg őket.
A nap lebukóban volt, amikor Hollóhaj jött oda hozzánk.
– Most már indulnotok kellene, kis lurkóim, mert apátok, Éles Szem aggódni fog, és még rajtunk üt a harcosaival.
– Holnap is jöhetünk? – kérdeztem félénken, aggódva a nemleges választól.
Hollóhaj megborzolta a hajamat.
– Jöhettek, kis feketelábúak! De gyertek korábban, amint felkel a nap, itt legyetek! Holnap elevezünk a Gémek szigetéig, meg vissza.
Hajnali Szellő, meg Osonó Pocak, egy Barnival egyidős fiúcska, akivel az öcsém vérszerződést kötött egy életre, elkísértek bennünket a bringáinkig.
Másnap, és még a hétvégéig mindennap az indián táborban töltöttük a napjainkat. Szombaton az apánk, Éles Szem is eljött, és anyu is, aki a Barackvirág nevet kapta. Megtanultunk mokaszint készíteni, és apu legalább olyan izmosnak tetszett, mint Heverő Bölény, csak az ő bőre nem volt olyan rezes. És persze Barackvirág még Hollóhajnál is sokkalta szebb volt az új szarvasbőr szerelésében.
Szóval piszkosul jól éreztük magunkat a mi kis-dunai indián táborunkban. Vasárnap délután aztán a dakoták felkerekedtek, továbbálltak Dömsödnek. Akkor, ahogy Heverő Bölény, meg Éles Szem beszélgettek, mintha úgy tűnt volna nekem, ezek ketten, apám és Baktay Ervin régebbről ismerik egymást. De nem törtem ezen nagyon a kobakom, mert el kellett búcsúznom Hajnali Szellőtől. Megfogadtuk, hogy nem veszítjük egymást szem elől soha többé.
És ez így is lett…
