Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a Napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre.
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Talán bizony tudjátok, hol lakik? – Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a Napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő biztosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a Napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én sem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a Napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa biztosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a Napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek hát mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a Napocska merre, hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst Hold, onnét a Napocska csak egy bolhaugrás! – így szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegyre, hát annak csúcsának a csücskibe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a Holdig.
Mikor a Hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüst tányérja.
– Hold, Hold, ezüst Hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogott a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte: – Mutasd meg nekünk, hol lakik a Napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!
A Hold megsajnálta a kicsi állatokat, s mindjárt elvezette őket a Nap házának a kapujához. De bizony a házban sötét volt, nem égett bent a lámpa.
Úgy látszik – gondolták –, elaludt a Napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, Napocska!
A Napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál, ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk. Éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a Napocska.
– Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a Napot. S a szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos Napocskáról.
Ez aztán igazi nagytakarítás volt!
Egykettőre úgy megtisztították a Napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.
