Nagytakarítás a Napnál

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.

A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.

– Hová tűnhetett a Napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre.
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Talán bizony tudjátok, hol lakik? – Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.

A kiscsibék útra keltek.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!

A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a Napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő biztosan tudja.

Nemeshegyi-Surányi Loretta

A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a Napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én sem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a Napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa biztosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a Napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek hát mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a Napocska merre, hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst Hold, onnét a Napocska csak egy bolhaugrás! – így szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegyre, hát annak csúcsának a csücskibe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…

A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a Holdig.

Mikor a Hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüst tányérja.
– Hold, Hold, ezüst Hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogott a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte: – Mutasd meg nekünk, hol lakik a Napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!

A Hold megsajnálta a kicsi állatokat, s mindjárt elvezette őket a Nap házának a kapujához. De bizony a házban sötét volt, nem égett bent a lámpa.

Úgy látszik – gondolták –, elaludt a Napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, Napocska!
A Napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál, ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk. Éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a Napocska.

– Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.

Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a Napot. S a szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos Napocskáról.

Ez aztán igazi nagytakarítás volt!

Egykettőre úgy megtisztították a Napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.

Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

Mesélő

Nemeshegyi-Surányi Loretta

Nemeshegyi-Surányi Loretta vagyok, tíz éve boldog házasságban élek, és egy tündéri, három és fél éves kisfiú édesanyja vagyok. Dunaharaszti mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben – nemcsak itt születtem, de óvodás és általános iskolás éveimet is itt töltöttem. Későbbi tanulmányaimat követően óvodapedagógusként is ebben a városban kezdtem el dolgozni, és ez a kötődés azóta is töretlen.

Pályafutásomat 2016-ban a Dunaharaszti Százszorszép Óvodában kezdtem, majd kisfiam születését követően egy rövid szünet után, 2024 szeptemberében tértem vissza ugyanide – abba a közegbe, ahol a hivatásom útjára indultam. Számomra az óvodapedagógusi munka nem csupán szakma, hanem valódi hivatás és szívügy, különösen akkor, ha mindezt egy olyan közösségben végezhetem, amelyhez hosszú évek óta szoros szálak kötnek.”

Illusztráció

Uzsák Anna

Illusztráció: Uzsák Anna és az óvodás gyerekek: Kiss Dorka, Nagy Johanna, Németi Letícia

Óvodapedagógusként dolgozom a Dunaharaszti Százszorszép Óvodában, ott, ahová kisgyermekként én is jártam. Törekszem arra, hogy visszaadjam azt a sok szeretetet, amit kiskoromban kaptam az intézmény falai között. Pedagógiai mottóm az, hogy minden gyermek művész, akinek kreativitása kibontakoztatható a megfelelő odafigyeléssel és tudatossággal. Pablo Picasso így fogalmazott: "Tizenkét évesen úgy rajzoltam, mint Raffaello. De egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek."
Az illusztráció elkészítésénél a csoportomba járó három kisgyermek segítségét kértem, hogy igazi művészi alkotás születhessen, a gyermekek szabad fantáziája által.

Illusztrációk a meséhez